Hun vagy Attila?

453 és 895. Közel fél évezred telt el a hunok uralkodójának, Attilának halála és Árpád népének Kárpát-medencébe történő bejövetele között. Anonymus szerint Árpád vezér Attilára hivatkozva tulajdonképpen csak saját jussát jött birtokba venni a Kárpát-medencébe. Több középkori krónikásunk pedig – a hunokat és magyarokat testvérnek vélve – Attila és a hunok történeteinek ismertetése után rögtön rátér a magyar honfoglalás bemutatására. Hogyan lehetséges az, hogy gestaíróink a honfoglalásnál négyszázötven évvel korábbi történetek sorát mesélik el, de egy árva szóval sem említik az avarokat és országukat? Azokat, amelyek 250 évig léteztek a Kárpát-medencében, s hun elődjükhöz képest időben – s ezáltal emlékezetben is – jóval közelebb estek a magyar honfoglaláshoz.

A 9. század elején összeomló Avarország lakossága megérte a magyar honfoglalást, nagy szerepet játszva ezáltal népünk etnogenezisében. A Kárpát-medencébe bejövő Árpádék tehát hatalmi és nem demográfiai vákuumot, nem lakatlan avar pusztaságokat találtak itt szűk száz évvel később. Azt is tudjuk, hogy a nyugat-európai krónikások az avarok és – kezdeti tanácstalanság után – a magyarok megjelenését is a hun nép újabb és újabb inváziójának tartották. Vita tárgya azonban, hogy maguk az avarok, de főleg a honfoglaló magyarok milyen szinten voltak leszármazottai a hunoknak. Csak a vezető réteg vagy a köznép is bírt igazi, hús-vér hun felmenőkkel? Vagy ha biológiailag nem is volt leszármazási kapcsolat közöttük, de azért a hunoktól származtatták magukat? A hun eredet teóriája esetleg későbbi germán hősmondákból származott Magyarországra, s ezt az import fikciót a magyarság önmaga származásának magyarázatául elfogadta? Ezekre, az egész korai magyar történelmet átírni képes kérdésekre mai napig nem tudunk határozott igennel vagy nemmel válaszolni. Jelen írás új szempontú kérdésekkel gazdagítja az őstörténeti kutatások irodalmát, s garantáltan további gondolkodásra ösztönzi az olvasót.

Hunfalvy Pál és a hun kapitányok

Százhuszonötezer ember veszett el azon hunok közül, akik a Dunán Sicambriánál tömlőkön átkelve Tárnokvölgy mezején megütköztek és legyőzettek Macrinus pannoniai kormányzó és a segítségére siető római kori germán Ditrik serege által. A megmaradt hunok Keve kapitányuk és bajtársaik tetemeit egy, az országút szélén álló kőbálvány mellett szkíta módon ünnepélyesen eltemették, a környéket pedig Keveaszónak (=Kevevölgy, ma Kajászó) nevezték el. Megismerve a nyugati harcmodort, a hunok nekibátorodtak és a Tulna melletti Cezumaurnál (Zeiselmauer, Alsó-Ausztria) visszavágtak Ditriknek és Macrinusnak. Ezúttal negyvenezer hun harcos maradt holtan a csatamezőn, de sikerült legyőzniük a rómaiakat. Miután a sereg elszéledt, a hunok római módra Etelét tették maguk fölé királynak. Később őt is ugyanezen bálványkőnél helyezték végső nyugalomra ama végzetes orrvérzést követően – olvashatjuk Kézai Simon 1284 körül befejezett hun-magyar történetében.

A kritikai forráselemzés hazai keresztapja, a magyar hagyományok tekintetében a kákán is csomót kereső, de a magyarellenes német történetírók szemléletét kritikátlanul átvevő Hunfaly Pál (1810-1891) nyelvész, néprajzkutató nagyképűen nyilatkoztatta ki, hogy „a magyarság nem a pogány, hanem a keresztyén magyar, mégpedig keresztyén német papjaitól hallott legelőször valamit Attiláról és a hunokrul; keresztyén német papok írták meg a hun-magyar atyafiságot és az úgynevezett hun-magyar históriát. (…) A hun monda idegen lévén általában, s idegen földről jutván a magyar krónikába, az tehát így, amint bírjuk, történelmi alap nélkül szűkölködik; mesénél nem egyéb.” Az átvétel konkrét forrásaként az 1200 körül lejegyzett, burgundokról és hunokról szóló hősmondára, a Nibelung-énekre hivatkoznak azóta is. Kézai Simon tehát ezt használta volna sorvezetőül saját hun-magyar történetének megkonstruálásához. Annak magyarázatával mai napig adós a magyar történész szakma, hogy a Hunfalvy által emlegetett keresztény német papok és magyar kollégáik mivel tudták rávenni a magyar uralkodó elitet arra, hogy egy olyan népet és vezetőjét fogadjon el fiktív ős gyanánt, amelyek megítélése a korabeli Európában a lehető legrosszabb volt. A keresztény közösségbe nem is oly régen felvételt nyert független Magyar királyság vajon hajlandó volt kritikátlanul keblére ölelni egy szalonképtelen, ráadásul idegen rokonságot? És vajon miért élt Magyarországon már a középkorban pozitív kép a hunokról, ellentétben Európa összes többi országával?

Ellenérvek és értékük

A germán hősmondáktól független, önálló magyar hagyomány meglétére az alábbi fő érveket szokás felhozni Kézaitól visszafelé haladva az időben: 1. Egy bécsi krónikás arról tudósít, hogy 1270-ben IV. Béla király lánya Anna, macsói hercegnő a királyi kincstárból olyan kincseket emelt el, amelyeket Attila magyar király és utódai idejétől fogva mindaddig Magyarországon őriztek. 2. Fennmaradt Zsófia királylánynak apjához, II. Gézához írott magánlevele 1146-ból, amelyben a magyar uralkodót többek között a hunok győzedelmes királyának nevezi. 3. Szintén egy német krónikaírónál olvashatunk egy 1071-ből, származó de 1063-ra vonatkozó tudósítást, mely szerint Salamon magyar király anyja elajándékozta Attila kardját a bajor hercegnek. A ma Nagy Károly kardjaként Bécsben őrzött becses fegyver legközelebbi párhuzamai a magyar honfoglalás kori szablyák, a honfoglaló elit legdrágább fegyverei. „Attila kardja” az 5. századi Attiláé tehát biztosan nem lehetett; már csak azért sem, mert a hunok nem használtak ilyen típusú fegyvert. A fentiek alapján a magyar királyok hun hagyománya tehát már Kézai krónikájának megszületése előtt élt és virult. Ez akár igaz is lehet, de vegyük figyelembe, hogy a három forrásból kettő külföldi, azonban ha nem így volna, akkor sem derülne ki belőlük a hunhagyomány eredete. Vannak azonban egyéb elgondolkodtató tényezők is.

A nem idézett forrás

Térjünk vissza kicsit Kézai hun-magyar krónikájához! Simon mesterrel szemben sem a kortárs ókori források, sem a modernkori történészek nem tudnak semmiféle csatáról a hunok és rómaiak között Pannonia provinciában, Attila itteni eltemetéséről nem is beszélve. Van azonban egy forrás, amely közelebb vihet minket a helyes értelmezéshez. Az ősforrásként elkönyvelt Nibelung-éneknek létezik egy előfutára Az erőskezű Valter (Waltharius manu fortis) című, a 930-as évek tájékán latinra fordított, szintén germán hősköltemény. A fordítást végző szerzetesek a kalandozóink által emlékezetes módon „meglátogatott” Szent Galleni kolostorban szolgáltak. A mű érdekessége az, hogy Attilát többször is a pannoniai avarok(!) királyának, székhelyét Pannonia városának nevezi, magukat az avarokat pedig hunnak tartja. A Nibelung-ének, mint kései, kizárólagos ősforrás elmélete tehát megdőlt, de a lényeg nem ez. A germán hősmondákban és Kézai krónikájában szereplő eseményekről kortárs feljegyzések (frank évkönyvek) is fennmaradtak. Ezekből tudjuk, hogy Nagy Károly Theodericus (Detre) és Meginfridus (Macrinus) hadvezérekkel 791-ben háborút indított az Avar kaganátus megrendszabályozására és Pannonia meghódítására. A cezumauri csata még ugyanezen évben lezajlott, 795-ben pedig a frankok kifosztják a kagáni kincstárat. 796-ban újra támadnak és a Tiszán túlra kergetik az ellenálló avarokat. A végleges győzelem 803-ban jön el a frankok számára: a Dunántúlon megszüntetik az avarok uralmát.

Nem könnyű megemészteni a fentiek jelentését, azt hogy a tárnokvölgyi és cezumauri ütközet, s az ezekhez kapcsolódó további történetek (Attila Duna menti székvárosa, azaz Sicambria; a testvérharcban alulmaradt Csaba királyfi és tizenötezer délre vonult hunja; valamint a Krimhild csatája után keletre kergetett maradék háromezer hun) nem az 5. században élt Attilához és hunjaihoz kapcsolódnak, hanem a frank-avar háborúk korához és népeihez! A Karoling-kori és az ezredforduló után alkotó német történetírók műveikben a kései avar korból származó népi emlékezetet dolgozták egybe az 5. századi Attila hun fejedelemről és népéről szóló írott történetekkel. Az így keletkezett mondakörben aztán az évszázadokkal később dolgozó magyar krónikások már nem tudtak rendet vágni. Ők már az ókori Attilára gondolhattak történeteikben. Ez nem okozott problémát, hiszen a krónikások az avarokat is hunnak tartották. Emiatt nincsenek középkori krónikáinkban nevesítve az avarok egyetlen egyszer sem, sőt Anonymus még a hunokat sem említi, csak Attila királyt. Az avarok magyar megnevezését egyedül a var-chunni (=avarhun) kettős népnévből származó Várkony helyneveink őrzik a mai napig. (A var-chunni név a történészek szerint avar-hun szövetség egykori létezését bizonyítja.) Az idő múlása és az emlékek fakulása tehát a nagy időbeli távolságra fittyet hányva a híres 5. századi hunok történeteihez társította a 8-9. század fordulóján élt avarhunok történeteit is. Lássunk további adatokat arra vonatkozóan, hogy krónikásaink több helyen valóban két Attilával ,,dolgoztak”, azaz egy késő avar kori Attiláról írtak hunkoriként, valószínűleg anélkül, hogy erről tudomásuk lett volna!

Több Attila volt

Adatok sora sejteti, hogy kellett lennie egy késő avar kori uralkodónak, egy Attila, Etele (kortárs forrásból ismeretlen) nevű kagánnak, aki a frank-avar háborúk korában élt, s akire, mint ősére hivatkozott a Kárpát-medencét elfoglaló Árpád fejedelem. Azonos nevű uralkodók egyébként egyáltalán nem ritkák a történelemben, elég csak Árpád-házi királyaink névsorára pillantani. Anonymus több mint húszszor említi Attilát, azonban ezekből csak első hivatkozása, a 451-ben Szkítiából Pannonia földjére történő vonulás köthető biztosan az 5. századi hun uralkodóhoz. A többi említés gyaníthatóan már a kései avar kori Attilára vonatkozik. Anonymus Attilára, mint Árpád dédapjára vagy ükapjára hivatkozik, aki bajosan élhetett az 5. században, de minden gond nélkül létezhetett száz évvel a honfoglalás előtt. Anonymus a honfoglalás taglalásakor a következő mondatokat adja a bolgár Ménmarót vezér szájába, aki eképpen utasítja el Árpád követelését: ,,A földet azonban, amelyet a mi kegyünkből kér, amíg csak élünk, semmiképpen sem adjuk. (…) És szavai nem indítják meg lelkünket azzal, hogy annak az Attila királynak a nemzetségéből származónak tudatta magát, akit Isten ostorának neveztek, s aki erőszakkal vette el ősömtől e földet (…).” A helyzet az, hogy a dunai bolgárok a Nagy Károly által meggyengített avarok kárpát-medencei földjeit csak 804-től kezdődően foglalták el, így konfliktus csak az avar korban lehetett a dunai bolgárok és valamely helyi uralkodó között a Kárpát-medencében. Az ókori Attila idejében a bolgárok még nagyon messze jártak a Kárpát-medencétől.

Még beszédesebb Árpád esete a szintén bolgár Salán vezérrel. A havasokat Kárpátaljánál átlépő honfoglalóknak Salán szláv alattvalói elmesélték, hogy Attila király halála után Salán fejedelem őse, a nagy Keán fejedelem miként indult meg Bulgáriából a görögök császárának tanácsára és segítségével, s magukat a szlávokat miként vezették Bulgária földjéről az orosz határra. Árpád meg is parancsolta Salánnak, hogy ,,földünket elhagyva gyors vágtában távozzon a bolgárok földjére, ahonnét Salán őse a mi ősünk, Attila király halála után megindult.” Nagy Keán fejedelem nem más, mint az a Krum bolgár kán, aki a fentebb említett, 804. évi sikeres hadjáratot vezette a frank támadás után még megmaradt keleti Avarország ellen. 351 évvel az 5. századi Atilla és 10 évvel Árpád Anonymus által említett Attila ősapjának halála után… Kortárs forrásokból ugyanis tudjuk, hogy egy ismeretlen nevű (Attila/Etele?) avar kagánt és helyettesét 794-795 körül ,,övéik” megölték egy belső lázadásban, polgárháborúban. A kívülálló nyugati krónikás ennek látta az eseményt, de az is lehet, hogy az uralkodó a frankoktól elszenvedett vereség miatt érdemelte ki a szakrális halálbüntetést, ugyanúgy, mint ahogy Álmosról is feltételezik, hogy a besenyőktől elszenvedett vereség miatt nem léphetett be Pannoniába, magyarán nem védte meg népét, ezért rituálisan meggyilkolták.

Ha hihetünk Kézainak, Attilát/Etelét a jól ismert folyóelterelés és hármas koporsó nélkül temették el a keveaszói bálványkőnél. Hogy még bonyolultabb legyen a kérdéskör, az 1150 körül íródott német Császárkrónika egy másik Attila-sírhelyet közöl: azt írja, hogy a hun ,,Ezzele„-t (Etelét) Óbudán (Ovene) temették el. Ugyanezt a temetési helyszínt, azaz Budin székvárosát a 16. századi Tarih-i Üngürüsz is ismeri. A – vélhetően Attila/Etele nevű – avar kagán 794-795-ös halála után, 803-ban a frankok véglegesen legyőzik a dunántúli avarokat. Ezen események után Krum bolgár kán, azaz Keán –, hátba támadva az avarokat – elfoglalja a Kárpát-medence keleti részét. A Krum kán által betelepített helyőrség vezetőinek volt leszármazottja a később Árpádékkal konfliktusba keveredett Ménmarót és Salán vezér.

Visszatérve Kézaira: Anonymusszal ellentétben Simon mesternél keveredés van az események időbeliségében – ókori itáliai és nyugat-európai hun hadjáratok emléke kuszálódik össze a frank-avar háború eseményeivel. Simon mester egyébként az Etele nevet preferálja az Atilla helyett. Hogy Kézai nem csak a germán irodalomból, hanem helyi hagyományból is dolgozott, mutatja az a tény, hogy pl. a tárnokvölgyi csatáról és a hunok, valamint magyarok száznyolc nemzetségéről, Attila király arany ágyáról és sátráról nem tud a nyugati krónikairodalom, csak ő. Ezeket az információkat az Avarország bukását túlélő őslakosság leszármazottaitól szerezhette a gestaíró. Summa summarum: kárpát-medencei néphagyomány is rendelkezésére állhatott a krónikáinkból ismert hun történetek megírásához! De kik lehettek azok az őslakók, akik megérték Árpádék érkezését és hun szemszögből tolmácsolhatták a frank-avar háború történetét gestaíróink felé? Emellett továbbra is válaszra vár a legfőbb kérdés: milyen kapcsolata lehetett Árpádnak és népének az 5. századi és késő avar kori hunokkal?

A székelyek korábban Attila király népe voltak

A székelyeknek krónikásaink által közölt, 895 előtti jelenlétét a Kárpát-medencében mai napig azzal magyarázzák hivatalosan, hogy már a honfoglalás előtt csatlakoztak a magyar törzsszövetséghez, Árpádék pedig az előörs kellemetlen szerepét rájuk osztva, mintegy élő pajzsként maguk előtt tolták őket a harcokban. Logikus tehát, hogy hamarabb léptek Pannonia földjére, mint a magyar fősereg.

Középkori krónikásaink semmi ilyenről nem írnak, hanem arról tudósítanak, hogy Árpádék bejövetelekor a székelyek már a Kárpát-medencében laktak. Simon mester a római-hun háborúk és az Etele halála után fiai között zajlott hatalmi harc kapcsán a következőkről tudósít: ,,maradt volt még a hunokból háromezer ember, kik a krimhildi csatából futással menekültek, kik is félvén a nyugoti nemzetektől Árpád idejéig a Csigle mezején maradtak s ott magokat nem hunoknak hanem székelyeknek nevezték. Ezen székelyek ugyanis a hunok maradványai, kik midőn megtudták, hogy a magyarok Pannoniába másodszor visszajöttek, a visszatérőknek Ruthenia határszélein eléjök menének s Pannoniát együtt meghódítván abba részt nyertek.” A korábban dolgozó P. mester szerint a székelyekkel, akik korábban Attila király népe voltak, nem Ruthénia határszélein, hanem a Kórógy vize mellett (Szentes környékén) találkozott Árpád fejedelem két vezére Ősbő és Velek. A két helyszín nem gyengíti, hanem tovább erősíti azt a feltételezést, hogy a Nagy Károlyék elől száz évvel korábban elmenekült székelyek a Dunától keletre leltek menedéket és a magyar honfoglalás is ott érte őket.

A fentebb említett krimhildi csata idejébe illeszthető Csaba királyfi története is. Kézai szerint ,,a hunok községe pártokra szakada, úgy hogy némelyek Csabát (…), mások (…) Aladárt törekszenek vala Ethele után királlyá emelni. Mivel pedig a józanabb rész Csabával, az idegen nemzet pedig Aladárral tart vala, azért mind ketten kezdének uralkodni. (…) Kettejök közt a dolog háborúra kerül. Az első ütközetben tehát Aladáron erőt vesznek, de a másodikban, melly Sicambriánál két álló hétig foly, Csaba hadát úgy legyőzik és szétverik, hogy Ethele fiaiból és a hunokból igen kevesen maradnak. Ez ugyanis azon csata, mellyet a hunok Krimhild csatájának neveztek s máig is e néven emlegetnek.(…) Csaba tehát tizenötezer hunnal Görögországba Honoriushoz futa, s bár az ott kivánta marasztalni s görögországi lakossá tenni, nem marada, hanem visszatére Scythiába atyafiaihoz és rokonaihoz. (…)

Amint azt már az első részben is megállapítottuk, az ókori Attila és hunjai soha nem csatáztak Sicambria (Óbuda) környékén, így a krimhildi csata, valamint Aladár és Csaba testvérharca sem történhetett akkortájt. A székelyeket említő krónikás történettel kapcsolatban tehát ugyanaz az a kijózanító valóság, mint Tárnokvölgynél és Cezumaurnál: a székelyek nem az 5. századi Attila, hanem a Kézai-féle Attila/Etele király – egyik – katonai segédnépe voltak, s ezek a történetek az Avar kaganátus végnapjaiban játszódnak. A Kárpát-medencében egyébként már egyetlen hunkori nép sem létezett, mire Árpádék 895-ben ideérkeztek, arról nem is beszélve, hogy mennyivel több problémába ütközik ezen székely történetek elhelyezése 450 évvel korábbra a most javasolt honfoglalás mínusz 100 esztendő helyett. Ezeken, a most már a késő avar korra datált harcokon kívül egyetlen más olyan középkorban lejegyzett történet sincsen, ami a székelyeket hitelt érdemlően az ókori hunok világába helyezné. A székelyek ősei (a háromezer hun) tehát kagánjuk és a Dunántúl elvesztése (krimhildi csata) után nem törődtek bele a ,,nyugati nemzetek” (=frankok, bajorok) uralmába, hanem biztos távolságba, a Tiszán túlra menekültek. Nagy Károly életrajzírójától olvashatjuk a 796. évre vonatkozóan: ,,Pipin (Nagy Károly fia) pedig a hunokat a Tisza folyón túlra kergette, és királyi székhelyüket teljesen szétrombolta.” A menekülő székelyek mentsvára Kézai szerint a titokzatos nevű Csigle mezeje volt. Ez minden bizonnyal egy szúrós, tüskés vesszőkből font sövénykerítéssel védett, köralakú táborhely, ún. csigla lehetett valahol az Alföld közepén. Hasonló épülettípus, mint az ellenség által 795-ben és 796-ban kirabolt kagáni székhely, azaz a ,,hring”, mely germánul lejegyzett neve alapján szintén egy kör alakú védmű volt. Mint tudjuk, Attila fiainak testvérharca Csaba vereségével és seregének Balkánra történő távozásával végződött. A délre vonulás úticéljaként Kézai Görögországával ellentétben jelenleg Bulgária tűnik biztosabbnak, mivel bizánci források arról tudósítanak, hogy ebben az időben avar seregek segítették Krum bolgár kánt a bizánciak elleni háborújában. A Dunántúlon maradt néprész pedig kénytelen-kelletlen betagozódott Nagy Károly birodalmába. Az avarokról utoljára a 870-es években hallunk. A fentiek után nem meglepő, hogy a székely nép első említője 1116-ban a nyugat-magyarországi gyepűkön, az Olsava folyó menti csatában találja őket. Milyen lehetséges választ ad tehát a székelyek krónikás története a fő kérdést tekintve?

Az avarkor végétől a Dunántúlon és az Alföldön egyaránt megtelepedett székely nép az, amely a fentebb tárgyalt hunhagyományt gond nélkül közvetíthette új urainak, azaz Árpád honfoglalóinak. Fontos azonban kijelenteni, hogy a székelyek soha nem voltak avarok, onogur-bolgárok, türkök vagy hunok! Eredeti, magyartól eltérő anyanyelvük meglétére semmilyen bizonyíték sincs. Ma azt a legbiztosabb kijelenteni, hogy régebben is magyarul beszéltek. Aki ennek ellenkezőjét, pl. eredeti török nyelvűségüket állítja, adós annak megválaszolásával, hogy a késő avar korban és a honfoglalók érkezésekor a Dunán- és Tiszántúlon egyaránt meglévő lakhelyükről Erdélybe telepített székelyek török anyanyelvét perifériális új lakhelyükön kik asszimilálták magyarrá rekord rövid idő alatt. A keresztény királyaink általi Erdélybe telepítésükről egyébként nincsenek források, Anonymus szerint Árpád jelölte ki számukra Erdélyt lakhelyül.

Az is kérdés marad, hogy a székely nyelvjárások miért mutatnak hasonlóságot a nyugat-magyarországiakkal, ha a török anyanyelvű őseik mindig is Erdélyben laktak a nagy Attila halála óta. A székelyek keletről érkeztek hazánkba valamikor az avar korszakban. Valószínű, hogy a Volgai Bolgárországból a 7. században Avarországba beköltöző onogur-bolgárok magyarul beszélő katonai segéd- és szolganépe voltak. Hun származástudatuk onogur és avar uraikon keresztül alakulhatott ki. A bolgárok vezető rétege hitt Attila törzsétől, a Dulo (magyarul Gyula) dinasztiától való származásában. Esetükben a konkrét biológiai leszármazás is több mint valószínű. Az avarok létező hun kapcsolatait pedig már említettük az első részben. A huntudatú elitek tartós fennhatósága alatt élő székelyek tehát azonosultak ezzel a hagyománnyal és később magukévá tették azt. A magyar gestaírók ezt, az 5. század és az Avar kaganátus bukása közötti időszakban felgyülemlett népi hun- és Attila hagyományt fésülték össze a latin és bizánci kútfőkből származó hun történetekkel – az ismert végeredménnyel. Ez azonban csak az egyik részválasza a magyar hunhagyomány kérdésének. Árpád vezérnek – és talán honfoglaló népének – ugyanis valószínűleg az itt talált avarkori őslakosságtól függetlenül is volt saját hun hagyománya.

Esélye tehát inkább több különböző, mintsem egy kizárólagos magyar vagy török nyelv beérkezésének volna Árpádékkal. Ide kívánkozik a honfoglalás korából összesen megmaradt két – értelmezhető feliratú – nyelvemlékünk. Az egykori fejedelmi szállásterületen, Homokmégy-Halomon eltemetett honfoglaló harcos íjtegezének megmaradt csontból készített fedele, amelyen bizonytalan – talán ,,Kagánomnak” feliratú, de biztosan török nyelvű felirat olvasható. A somogyi Bodrog-Bűn egykoron működő gyepvaskohó fúvókáján pedig ,,fúnák”, azaz fújnék olvasatú székely rovásírásos felirat található. Különös, hogy a központi fekvésű Duna-Tisza közéről egy török, a honfoglalók által alig megszállt délnyugati peremvidékről pedig egy magyar nyelvű emlékkel rendelkezünk a 10. századból! Ha ehhez hozzávesszük, hogy a földrajzi nevek garmadája a honfoglalók által gyéren megszállt területeken is (pl. Dél-Magyarország) magyar eredetű, valamint hogy okleveleinkben az urak neve inkább török, a szolgáiké pedig tömegesen magyar nyelvű, netán elgondolkodunk a honfoglalók és az őslakosok létszámarányáról, még jobban összehúzódik a szemöldökünk.

Lehet, hogy a Csodaszarvas mutat utat?

Szerencsére van arany középút, egy lehetőség, amely úgy engedi meg Árpád nemzetségének valós vagy csak vélt hun eredetét, hogy a honfoglaló köznéptől sem vitatja el finnugor magyarságát. Ehhez a hunokra is utaló Csodaszarvas mondát kell fellapoznunk. Történt pedig, hogy a szarvasünőt üldöző testvérpár, Hunor és Magor a Meótisz ingoványaiból kikalandozva elrabolta Belár király fiainak őrizetlenül hagyott feleségeit és gyermekeit, köztük az alánok fejedelmének Dulának két leányát is. Az elrabolt királyi menyecske egyikét Hunor, másikát Magor vette feleségül, így ezen nőktől erednek a hunok és magyarok. A monda történelmi igazsága az, hogy a bolgár kagán (Belár) birodalmában élő onogur-bolgár és magyar nép vezetői (Hunor és Magor) beházasodtak a birodalmat vezető Dulo (Dula) dinasztiába. A bolgár etnikumú Dulo nemzetség tagjai az ókori Attila egyenesági leszármazottai. Ebbe a dinasztiába nyert bebocsájtást Hunor és Magor. Magyarul a két nép vezetője – igaz, hogy csak – leányágon, de Attila nemzetségének tagjává vált. Bármilyen etnikumú és nyelvű volt tehát eredetileg Magor és törzsszövetsége, a vezető nemzetség ettől kezdve hivatalosan tekinthette Attilát ősének. Ebben pedig idővel a köznép is követte urait. Árpád népének – legalább is egy részének – biztosan magyarul kellett beszélnie, különben Julianus barát nem talált volna magyar népnevű és nyelvű embereket Magna Hungariaban. Ebből a keleti tömbből szakadhatott le és sodródhatott a Kárpát-medencébe a székelység a honfoglalás előtti valamelyik avar évszázadban.

A magyarság huntudata tehát több forrásból is eredhet. Az összekuszálódott szálak felderítése és szétfejtése megnyugtató módon mai napig nem történt meg. Domanovszky Sándor, Nagy Géza, Boba Imre és Makkay János történészek, régészek fősodrattól eltérő, így nem kellően (el)ismert munkásságának összegzéseként a hun-magyar kérdést az alábbiak szerint foglalhatjuk össze röviden: Anonymus az Árpád-háznak csak Attila királyt emlegető hagyományáról írt, a hunokról egy szót sem ejtett. Kézai Simon gestájában Avarország végnapjaiban játszódó helyi népmondák és frankkori történeti munkákból származó ismeretek keverednek szabadon a latin és bizánci történeti forrásokból ismert ókori hun történetekkel. Apró adatok sejtetik, hogy a két gestaíró egy ismeretlen, késő avar kori Attilának/Etelének és népének történeteit együtt szerepelteti az 5. századi Attilával. Árpád vezér ettől függetlenül, nemzetségének bolgár-török származása vagy a bolgár-törökség uralma alá történt korábbi betagozódása miatt saját maga is őrizhetett az 5. századi hunokra vonatkozó hagyományt és akár rokonságban is állhatott a honfoglalás előtt száz évvel korábban meggyilkolt avarkori Attilával/Etelével. Akárhogy is volt, szép volt. Bármi is lesz egyszer a végérvényesen megállapított igazság, az semmit sem fog levonni a magyar hunhagyomány értékéből.

Írta: Kontos Gábor